Európai igazi őslakói, mindannyiunk génállományában ott van a haplotípusuk. Nagyon bátrak voltak és önfejűek, egymás között széthúzóak és rátartiak, ez okozta vesztüket. Igazából csak egytől féltek, nehogy az ég a fejükre essen.
Az alábbi leírás egy XIX. századi világtörténelemmel foglalkozó műből van összeollózva. Az alcímekre kattintva a teljes fejezet válik olvashatóvá. Bár a régészet már sokkal többet tud, mint 130 évvel ezelőtt, de a pozitivista történelemírásnak hála, a földrajzi elhelyezkedésükről, nagyobb törzseikről ma is csak azt tudjuk elmondani, amit a kortársak (Caesar, Sztrabón, Tacitus, Plinius és a többiek leírtak).
Iberiai kelták. A milétoszi Hekataiosz (Kr,e. 549 - 486.) volt az első, ki a pyrenaei félszigetről némi földrajzi adatokat megörökített. Ő említi először a celtiberek nevét. A keltiberek a Spanyolország közepén levő hegyvidéket tartották megszállva s négy törzset alkottak, ú. m. a pelendonok, arevakok, lusonok és beronok törzsét.
(Érdekesség: Portugália neve állítólag a "Gallok kikötője" _ "Porto Gallo" kifejezést őrizte meg, amely talán az Atlantiszról való menekülésük első állomására utal. Nagyon érdekes a kelták fehér papjainak, a druidáknak a személye, akik nagyon ősi titkok őrizőinek tartották magukat.)
A bójok voltak a kelta népek közt a legkalandosabb természetűek, de egyszersmind a legszerencsétlenebbek. Bennök is, mint általában törzsrokonaikban, ki volt fejlődve a vándorlás ösztöne, s legfőbb örömük a harczban telt. Egy részük Galliába tört s ott telepedett meg, a másokat, mely északi Itáliában táborozott, már régebben legyőzte P. Cornelius Scipio consul, Kr. e. 191-ben. A még megmaradt bójoknak csak a kivándorlás és meghódolás közt lehetett választaniok. Szabadságérzetük az előbbit javallotta; töredékeik fölszedték sátoraikat, elhagyták hazájokat s fölkeresték Alpesen túli atyafiaikat, a tauriskokat, kiktől keletre, a Pelso-tó (vagyis a Balaton) mellékein telepedtek le.
A gothinokat Tacitus említi először s keltáknak mondja őket. A quadok és markomannok közt, a hercyniai erdőség legszélsőbb ágaiban tanyáztak, vagyis a mai Magyarország északnyugati határán terült el hazájuk. Erre mutat az is, hogy úgy a szarmaták, mint a quádok egyformán adóztatták őket. Lehet, hogy ezek a Caesartól említett tektosagok elcsenevészett utódai voltak, mely föltevést támogatni látszik az a körülmény is, hogy szomszédaik adófizetőkké tették őket.
A karnok kezdetben hihetőleg egész az Adriai-tenger partjáig lenyúltak, minthogy hajdan Tergestét és Aquileját is megszállották, de a melyeket tőlük azután a venetek elfoglaltak. Később visszaszorultak arra a területre, melyet róluk Krajnának neveztek el s neveznek ma is.
A rhaetek és vindelicusok. A középső Alpok vidékén, nyugat felől a helveták s kelet felől a nóriak közt tanyáztak a rhaetek és vindelicusok, kik szintén a keltasághoz tartoztak s jelentékeny szerepet játszottak. Jóllehet Sztrabon illyreknek mondja őket, kelta eredetük mellett világosan bizonyítanak hely- és folyóneveik. Már maga a Vindelici név ugyanabból a kelta tőből ered, mint Vindobona, Vindomagus, Vindomara stb. Mindkét nép apróbb törzsekre volt oszolva. Leghíresebb városuk volt Augusta Vindelicorum (a mai Augsburg).
A nóriak vagy tauriskok. Plinius a karnok- és japodoktól északra tudja őket, a rhaetek szomszédságában. Egyébiránt a keleti Alpok összes lakosait e névvel illették s a Norici nevezet a Taurisci névvel váltakozott.
A pannonok, kiket Tacitus világosan megkülönböztet a keltáktól, az illyr hegység és a Duna között laktak, vagyis a mai Magyarország dunántúli részén, a Dráva és Száva közt s a Szávától délre egészen Dalmátiáig. A Tacitus aligha egészen pontos értesülésével szemben hazai íróink, mint Salamon Ferenc, Hampel József stb. a pannonokat kelta népnek tartják s véleményüket elfogadjuk mi is. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a római civilisatio hazánk dunántúli vidékein közvetlenül kelta elemekre tapadt, úgy hogy a kelta és római kor közt más műveltségi állapot nem mutatható ki. Így mindenek felett a város-rendszer, melyet a római szellem itt talált és később magas fokra fejlesztett, egészen kelta jelleget visel magán. A Dunán túl egykor virágzott nagy városok, mint Aquincum (Ó-Buda), Brigetio (Szőny), Savaria (Szombathely), Mursa (Eszék), Sirmium (Száva-Szent-Demeter, ma Mitrovicz) és Siscia (Sziszek), nemcsak nevökre nézve kelta eredetűek, hanem a leletek egybehangzó világánál is a rómait megelőző kelta műveltségre utalnak. A régi irók szerint a pannonok is számos törzsre oszlottak; ezek közt legtovább megtartották népi sajátságukat az araviskok vagy eraviszkok, kik nevüket valószínűleg a Rába folyó eredeti alakjától (Arabo) vették s e szerint kezdetben e folyó mellékeinek voltak a lakói.
Sőt egy jókora részük átvándorolt Kis-Ázsiába s külön országot alapított itt Galatia néven, mely sokáig dacolt a sors viszontagságaival, mígnem a rómaiak csapásai alatt ez is összeomlott.
Az alábbi leírás egy XIX. századi világtörténelemmel foglalkozó műből van összeollózva. Az alcímekre kattintva a teljes fejezet válik olvashatóvá. Bár a régészet már sokkal többet tud, mint 130 évvel ezelőtt, de a pozitivista történelemírásnak hála, a földrajzi elhelyezkedésükről, nagyobb törzseikről ma is csak azt tudjuk elmondani, amit a kortársak (Caesar, Sztrabón, Tacitus, Plinius és a többiek leírtak).
Caesar szerint az egész Gallia három részre oszlik, az egyiket lakják a belgák, a másikat az aquitánok s végül a harmadikat azok a népek, kik magukat keltáknak, de a kiket a rómaiak galloknak neveznek.
A kelták közt legvitézebbek voltak a belgák, kik a róluk nevezett Belgium területét lakták s ennek határain túl nem igen terjeszkedtek.
A gallok azon területen laktak, mely a mai Svájc nyugati részét és Franciaországot foglalja magában. Összesen mintegy negyvennégy törzset alkottak s a róluk nevezett Gallia későbbi hatalmas városai egész sorozatának ők vetették meg alapját.Iberiai kelták. A milétoszi Hekataiosz (Kr,e. 549 - 486.) volt az első, ki a pyrenaei félszigetről némi földrajzi adatokat megörökített. Ő említi először a celtiberek nevét. A keltiberek a Spanyolország közepén levő hegyvidéket tartották megszállva s négy törzset alkottak, ú. m. a pelendonok, arevakok, lusonok és beronok törzsét.
(Érdekesség: Portugália neve állítólag a "Gallok kikötője" _ "Porto Gallo" kifejezést őrizte meg, amely talán az Atlantiszról való menekülésük első állomására utal. Nagyon érdekes a kelták fehér papjainak, a druidáknak a személye, akik nagyon ősi titkok őrizőinek tartották magukat.)
Brit kelták. Már Hérodotosz ismerte azt a szigetet, a honnan az ón származott s Aristotelész, valószínűleg a massaliai Pütheasz adatai után, azt is tudta, hogy e szigeten kelták laktak. A felfedezés s hódítás további menete a római történethez fűződik.
A sziget legrégibb neve a classikus íróknál Albion. E név azonban lassanként északra szorult s Skótországot az ottlakók most is így nevezik. A brit törzsek közt a legmíveltebb volt a cantiak törzse, kiknek fővárosa, Londinium a Tamesis balpartjain feküdt. Nyugat felé volt egy törzs, mely a belgák nevét viselte s valószinűleg belga népekből verődött össze; fővárosa volt Venta Belgarum, a mai Winchester. A sziget délnyugati csúcsán voltak letelepülve a dumnonok s szomszédjaik, a silurok különösen kitüntek hősies bátorságukkal. Az atrebatok és parisiak törzsei Gallia keltái közt is szerepelnek. Észak felé laktak a brigantok, kiknek fővárosa Eboracum volt (York).
Britannia északi részét a régi írók Caledoniának nevezik. Itt lakott többek közt a kelta gaedel vagy gaél törzs; más kisebb népeken kívül ez volt a hazája a kaledonoknak is, kik az ország belsejét tartották elfoglalva s később piktekre és skótokra oszlottak. Ez utóbbiak adtak azután nevet e szigetrésznek.
Irland neve az ó-korban Hibernia volt. A mondák itt is tudnak a phoeniciaiakról, e sziget első telepeseiről s velük szépen megegyeznek Aristotelesz adatai és a sémi elemek az ír nyelvben. De azután nagyon is össze van szőve mondákkal az irek legrégibb története, úgy hogy alig lehet belőlük a valóságot kihámozni. Északon és északnyugaton itt is a gaélek laktak s rajtuk kívül az ivernek törzse tűnt ki. A brigantok egy ága e szigetre is átjött s a robogdok a róluk elnevezett hegyeket lakták. Nyugaton az erdinek, autinok, ganganok, velleborok, keleten pedig a voluntok, eblanok, chaukok stb. tanyáztak.
Az alpesi és dunai kelták. Ezek a következő népeket foglalták magukba: 1. helveták, 2. bójok, 3. ószok és gothinok, 4. karnok és japodok, 5. rhaetek és vindelicusok, 6. tauriskok vagy nóriak, 7. pannonok és scordiskok.
A helveták őstörténete homályba van burkolva. Caesar idejében földjeik a Rajna, mely a germánoktól, a Jura-hegység, mely a sequanoktól, a Lemannus tó és a Rhodanus közt terültek el, mely utóbbi a római tartománytól választotta el őket.A bójok voltak a kelta népek közt a legkalandosabb természetűek, de egyszersmind a legszerencsétlenebbek. Bennök is, mint általában törzsrokonaikban, ki volt fejlődve a vándorlás ösztöne, s legfőbb örömük a harczban telt. Egy részük Galliába tört s ott telepedett meg, a másokat, mely északi Itáliában táborozott, már régebben legyőzte P. Cornelius Scipio consul, Kr. e. 191-ben. A még megmaradt bójoknak csak a kivándorlás és meghódolás közt lehetett választaniok. Szabadságérzetük az előbbit javallotta; töredékeik fölszedték sátoraikat, elhagyták hazájokat s fölkeresték Alpesen túli atyafiaikat, a tauriskokat, kiktől keletre, a Pelso-tó (vagyis a Balaton) mellékein telepedtek le.
A gothinokat Tacitus említi először s keltáknak mondja őket. A quadok és markomannok közt, a hercyniai erdőség legszélsőbb ágaiban tanyáztak, vagyis a mai Magyarország északnyugati határán terült el hazájuk. Erre mutat az is, hogy úgy a szarmaták, mint a quádok egyformán adóztatták őket. Lehet, hogy ezek a Caesartól említett tektosagok elcsenevészett utódai voltak, mely föltevést támogatni látszik az a körülmény is, hogy szomszédaik adófizetőkké tették őket.
A karnok kezdetben hihetőleg egész az Adriai-tenger partjáig lenyúltak, minthogy hajdan Tergestét és Aquileját is megszállották, de a melyeket tőlük azután a venetek elfoglaltak. Később visszaszorultak arra a területre, melyet róluk Krajnának neveztek el s neveznek ma is.
A rhaetek és vindelicusok. A középső Alpok vidékén, nyugat felől a helveták s kelet felől a nóriak közt tanyáztak a rhaetek és vindelicusok, kik szintén a keltasághoz tartoztak s jelentékeny szerepet játszottak. Jóllehet Sztrabon illyreknek mondja őket, kelta eredetük mellett világosan bizonyítanak hely- és folyóneveik. Már maga a Vindelici név ugyanabból a kelta tőből ered, mint Vindobona, Vindomagus, Vindomara stb. Mindkét nép apróbb törzsekre volt oszolva. Leghíresebb városuk volt Augusta Vindelicorum (a mai Augsburg).
A nóriak vagy tauriskok. Plinius a karnok- és japodoktól északra tudja őket, a rhaetek szomszédságában. Egyébiránt a keleti Alpok összes lakosait e névvel illették s a Norici nevezet a Taurisci névvel váltakozott.
A pannonok, kiket Tacitus világosan megkülönböztet a keltáktól, az illyr hegység és a Duna között laktak, vagyis a mai Magyarország dunántúli részén, a Dráva és Száva közt s a Szávától délre egészen Dalmátiáig. A Tacitus aligha egészen pontos értesülésével szemben hazai íróink, mint Salamon Ferenc, Hampel József stb. a pannonokat kelta népnek tartják s véleményüket elfogadjuk mi is. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a római civilisatio hazánk dunántúli vidékein közvetlenül kelta elemekre tapadt, úgy hogy a kelta és római kor közt más műveltségi állapot nem mutatható ki. Így mindenek felett a város-rendszer, melyet a római szellem itt talált és később magas fokra fejlesztett, egészen kelta jelleget visel magán. A Dunán túl egykor virágzott nagy városok, mint Aquincum (Ó-Buda), Brigetio (Szőny), Savaria (Szombathely), Mursa (Eszék), Sirmium (Száva-Szent-Demeter, ma Mitrovicz) és Siscia (Sziszek), nemcsak nevökre nézve kelta eredetűek, hanem a leletek egybehangzó világánál is a rómait megelőző kelta műveltségre utalnak. A régi irók szerint a pannonok is számos törzsre oszlottak; ezek közt legtovább megtartották népi sajátságukat az araviskok vagy eraviszkok, kik nevüket valószínűleg a Rába folyó eredeti alakjától (Arabo) vették s e szerint kezdetben e folyó mellékeinek voltak a lakói.
A pannon törzseket hosszú és véres harcok után Octavianus és Tiberius igázták le Kr. e. 35. és Kr. u. 12. évek közt s Pannoniát római provinciává tévén, császári helytartót állítottak élére. Századok folytán a pannoniai keltaság kivetkőzött faji jellegéből s egészen rómaivá vált.
Az illyr kelták vagy scordiskok, e hatalmas kelta nép, valamikor Illyriát és Pannonia déli részét tartották megszállva, sőt egyes részeik lenyúltak egész Thraciába. Nevük arra utal, hogy a Scordus-hegység (Sardagh) mellékén laktak; de kétségtelen, hogy ide bevándoroltak. Már Nagy Sándor idejében a scordiskok azt az egész területet birták, mely a Scordus-hegység, a Duna, a Száva és az Adriai-tenger északi csúcsa közé esett. Midőn Nagy Sándor Illyria népei ellen hadjáratot indított s a Dunán hajózott fel ellenük, táborába kelta követek érkeztek. A király szívesen fogadta s asztalához hívta meg őket. Szövetséget kötött velük s a búcsúzás alkalmával, abban a hiszemben, hogy az őt környező fény és pompa elkábította a követeket, azt a kérdést intézte hozzájuk, hogy kitől félnek legjobban. Nyugodt lélekkel azt felelték: «Mi csak az egek összeomlásától félünk, de az olyan ember barátságát, mint te vagy, mindenek fölé helyezzük!»
Mint az előadottakból kitűnik, alig van Európának zuga, a hol a kelták meg nem fordultak volna. Birtokukba vették nyugaton Francia- és Spanyolországot; országokat alapítottak északon a Brit-szigeteken; övék volt sokáig Közép-Európában a Rajnától a középső Dunáig terjedő hatalmas terület s végre keleten a Balkán-félszigeten is megvetették lábukat. Sőt egy jókora részük átvándorolt Kis-Ázsiába s külön országot alapított itt Galatia néven, mely sokáig dacolt a sors viszontagságaival, mígnem a rómaiak csapásai alatt ez is összeomlott.
 |
| Kelta és germán törzsek elhelyezkedése |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése